2022. február 24-én este ülünk a konyhánkban, a Downton Abbey soros epizódját nézzük, és a mindjárt 13 éves fiam az ölembe kucorodik. Délután beszélgettünk a háborúról és a mi lehetőségeinkről ebben a helyzetben.

Az iskolában már elkezdték a pánik és stressz kezelését, főként intellektuális szinten, és ezt is nagyon fontosnak tartom. Beszélgetni, kérdezni, együtt hallgatni a döbbenetben, megfogalmazni lehetséges forgatókönyveket és a kapcsolódó érzéseket- ezek mind segítik, hogy valahogy alkalmazkodni tudjunk a kialakult helyzethez.  A megnyugvást segítő érintések, mozdulatok, a jelen pillanat erejében rejlő és stabilitást hozó gyakorlatok nálunk, itthon, természetesek. Kiskamasz fiam ebben nő(tt) fel, így természetes volt most is, hogy az érzelmi és testi közelségben biztonságot találhat. És akkor, ott, a konyhában ülve eszembe jutott, amit tavaly, a pandémia csúcsán olvastam a “gondoskodj és barátkozz” stratégiáról.  

Walter Bradford Cannon írta le a pszichológiában jól ismert vészreakció folyamatát, azaz szervezetünk fenyegető stresszhelyzetben mutatott reakcióját. Eszerint kétféle válaszlehetőség van: “harcolj vagy menekülj” vagy más fordításban “üss vagy fuss” (fight or flight). Napjainkban, főként a trauma-újraértelmezése és feldolgozása kapcsán egyre inkább tudatosítunk egy harmadik lehetséges stresszválaszt is: a lefagyást. Mindegyik reakciót megtapasztaltam, különböző típusú stresszhelyzetekben. Nagyon megérintett, amikor tavaly olvastam egy negyedik stratégiáról is.  Dr. Shelley Taylor és munkatársai észrevették, hogy az “üss vagy fuss” stratégia létezése mellett érvelő empirikus adatok főként hím állatokkal végzett kutatásokból származnak. Ezáltal figyelmen kívül maradt egy, a nőstény állatok körében érzékelhető válaszreakció